Nekem az ég egy adta világon semmi közöm nem volt sose Olaszországhoz. A gimiben tanultak páran olaszul, de akkor csak arról voltam meggyőződve, hogy a szappanoperákban is valami hasonló nyelven beszélnek, ha nem szinkronosan nézzük...

Ez egészen addig így tartott, míg 2014 őszén meg lettem lepve egy velencei hétvégével (nem a tóra mentünk). Na nekem annyira de annyira megtetszett az az életérzés, azok az ízek, az a sokszínűség, még a fura őslakos zene is, hogy eldöntöttem, én vissza szeretnék oda menni, amilyen hamar csak lehet. Elhatározásom annyira komoly, hogy még az olasz nyelvet is elkezdtem megtanulni mindenféle könyvek meg hanganyagok, plusz egy tablet segítségével (na jó, ez részben kicsit egy olyan kísérlet is, hogy lehetséges-e így tényleg egy komplett nyelvet megtanulni...).

Ezzel a sztorival eldudorásztam a fejemben, nem is nagyon reklámoztam, amikor egy szép napos februári délután nem találkoztam a csajokkal, hogy kibeszéljük életünk minden apró részletét. A nyugati téri mekiben ültünk, a napfény bágyadtan besütött, az asztalokat a 4-es 6-os villamosok finoman rezegtették... Amikor Iza kicsit félve de előállt az ötlettel, hogy azt találták ki, mi lenne, ha nyáron két hétre evakuálnánk magunkat Rómába meg a tengerpartra. Nos, az első kérdéseim a következők voltak:

• Miből?
• Mikor?
• Hol?
• Miért?
• Hol fogok kakálni?
• Mi lesz a facebookommal?
• Miért is ne? Úgyis akartam még menni Olaszországba?
• Miért gondolkodok, ennyit, legyünk már szabadok, hát ha össze tudjuk dobni a lovettát (zsét, manit), menjünk!

Szóval volt kérdésem bőven, de aztán rájöttem, hogy annyira, de annyira lapos lett az életem, amióta kezembe nyomták a papírt a főiskolán, és kilöktek az ajtón, hogy itt az ideje egy kicsit leszarni a komfortzónámat, és nekilódulni a világnak. Ha nem is egy életre, de egy-két hétre simán.

Szóval az elhatározás megvan, és már eléggé belementünk a szervezésbe, ez a blog részben erről is fog szólni, mit miért, mennyiért, hogyan, hátha más is kedvet kap a low-budget vakációhoz! :-D